A „Duplapresszótejszínhabos törzsvendég”, „Édesapa!”, „A mai este házigazdája…”, „Tisztelt Szerkesztő úr!” és „Na! A vejem!” Tömören: Bódy Gergő vagyok, 43 éves, és az előbbiek mind.

Életutam egy sommás megjegyzéssel indult: öt napos koromban, a szüleim után harmadik élő emberként, Hernádi Judit híres gyerekorvos apukája, Hernádi doki bácsi (aki aztán 14 évig gyógyított ki minden gyerekkori nyűgömből-bajomból) felvett a hatalmas tenyerébe, megforgatott, és blazírtan annyit mondott a szüleimnek: „Hát… jó ez.”

Már sosem derül ki, hogy mire utalhatott pontosan, de tény, hogy nagyon rendesen elvégeztem a kötelező köröket: bölcsi, ovi, áltisi, gimnázium, és szereztem mindenféle diplomát a Bölcsészkaron, meg a Filmművészeti Egyetem műsorvezető szakán. Ezen röpke 25 év alatt

• felemelő volt például, amikor a középiskolai matektanár a félévi bukás után adott egy évvégi kegyelem hármast,
• lehangoló, amikor a josi megszerzése után alig pár héttel összetörtem a családi autót
• inspiráló volt a Földessy Margit drámastúdiójában eltöltött kamaszkori hat év,
• félelmetes, amikor életem második síelős napján felvitt a barátnőm valami csúcsra, és azt hittem, ott fogok meghalni,
• és megható amikor 15 éves koromban a nálam tizenhárom évvel fiatalabb, kisebbik öcsém valahogy az én nevemet gügyögte ki élete első szavaként. Sőt! A most három éves kislányomnak is az „Apa” volt az első szava, szóval: kell-e ennél több az életben?

Jó, persze nem bízom magam a véletlenre, igyekszem sűrűre és energikusra venni a tempót. Életem egyik legmeghatározóbb élményeként végigcsináltam az El Camino-t, dolgoztam és kalandoztam egy évet Dél-Amerikában, minden évben eltűnök egyedül egy hétre erdei túrázni, és ha lehet hátizsákozok egy nagyot valami egzotikus tájon a feleségemmel. Szenvedélyes mozirajongó vagyok (imádom a pillanatot, amikor egy moziteremben kialszanak a fények, és felhangzik az ismert mozis szignál), a sci-fik és a fantasyk nyűgöznek le legjobban, imádom a társasjáték partikat, a hétfő estéket pedig kocsmakvízzel töltöm egy jól összeszokott csapatban. Óriási budapesti lokálpatrióta vagyok, imádom követni, nézni, figyelni, elemezni, hogy hol, mi épül, mit fejlesztenek, mit újítanak fel, hol tesznek rendbe egy parkot vagy járdaszegélyt. Benne van a pakliban, hogy egyszer majd valami fővárosi operatív csapatban találom magam, amelynek a város szépítése, „púderezése” a feladata. Ennek mondjuk a feleségem örülne a legjobban, mert akkor a kényszeres takarítás-és rendrakás mániámat végre nem otthon élném ki, és akkor ő egy normális lakásban élhetne, nem egy Domestos szagú múzeumban.

Van egyébként egy önkárosító függésem is: az édességek. Nem, nem a csoki, annak valahogy nem vagyok a rabja. A sütemények. Mindenféle ízben, állagban, formában, méretben. A város összes cukrászdáját ismerem, és bár összességében egész éves kontroll alatt tartom magam, néha előtörnek a „rohamok”, és akkor egy délután alatt egy átlag ember negyedéves fogyasztását tudom magamba tolni. De tényleg.

Vajon áldott Hernádi doki bácsi mindezek ismeretében is azt mondaná: „Hát…jó ez”?