Magamról

Alább egy szubjektív önéletírást olvashatsz, a szakmai önéletrajzomhoz kérlek, kattints ide.

Ha halálom előtt lehetne három kívánságom, a következőket kívánnám: egyszer hadd halljam a magyar nyelvet egy külföldi fülével, hadd tudjam meg, hova lettek az életem során elveszett dolgok, illetve, hogy legalább egy rövid időre tudjak úgy repülni, mint a madarak.

Remélhetőleg azonban ez a végzetes óra még messze van, és a fentiek hiányában is bőven van mit élvezni az életből. A sorrend lényegtelen, a toplista a következő: a vihar előtti csend, amikor tele van feszültséggel a levegő; a pillanat, amikor a moziban vagy színházban kialszanak a fények; a napraforgó földek; egy hátizsákkal nekivágni a világnak; forralt bort inni síelés után; frissen mosott ágyneműbe feküdni; és nem utolsósorban: két tányérral enni az apukám-féle lecsóból!


Az elmúlt 35 évből könnyű vagy súlyos sóhajok közepette felbukkanó emlékek:

  • a bárányhimlő, amikor lila színű, hipermangános vízben kellett fürdenem;
  • egy rosszul sikerült ovis úszás, amikor belekakiltam a Sportuszoda egyik medencéjébe, és a szüleim majd elsüllyedtek szégyenükben;
  • ha már sportnál tartunk: sok évi versenyszerű úszás, néhány évi karate, öttusa, és tenisz;
  • az El Camino, ami közhely, nem közhely, valóban életem egyik igazi, nagy fordulópontja;
  • egy Dél-Amerikában félig munkával, félig utazással eltöltött teljes év (innen ered a spanyol nyelv iránti lelkesedés, tanulom is a mai napig szorgalmasan, cél: a felsőfokú nyelvvizsga)
  • a 672 lépés, amit az éjszakai busz megállójából az újpesti lakásom kapujáig 10 éven át kellett megtennem rendszeresen – ez holtfáradtan/ becsípve/januárban/hajnali 2-kor igenis rémes dolog;
  • a Scooby-Doo Fred figurája, aminek szerepét teljesen véletlenül kaptam meg, és aztán a leghosszabb ideig szinkronizált magyar sorozat lett belőle;
  • néhány komolytalanabb és egy súlyosabb gázolás – ennek ellenére a mai napig az autósforgalom teljes figyelembevétele nélkül rohangálok át az utakon;
  • és persze az én és nagyobbik öcsém gyerekkorát végigkísérő háziorvosunk, a híres Hernádi doki bácsi (Hernádi Judit apukája), aki 6 naposan hatalmas mancsába vett, hunyorogva megforgatott, majd visszanyomott anyukám kezébe és annyit mondott: “Hááát… jó ez!”( a történetet csak elmesélésből tudom)

Megtörve bevallom, hogy életem nem mentes a triviális ügyektől sem, úgymint óvodáskori szerelem (Dobos Kriszta), általános iskolás oltások (nem sírtam!), gimis fegyelmi eljárás (boroztunk a pad alatt töri órán), egyetemi lesúgott ZH-k és lógások (az ELTE Bölcsészkarán az irodalomelmélet, a Színház-és Filmművészetin Vitray tanár úr pontosságmániája okozott problémát), jogsi, nyelvvizsga, nagy összeborulások,  elbocsátó szép üzenetek, de innen mindenki magától is folytathatja…

Reklámok