Soha ne szólj vissza!

„Nincs vita, nincs vélemény, nincs kérdés. Arcod se rezdüljön, ha megaláznak, a bőgést pedig intézd el otthon!” Nincs sok alapszabálya a színházi súgóknak. Csak ez az egy. De ez aranyszabály…

Farkas Erzsébet, a Radnóti Színház súgója nem is nagyon érti, amikor felhívom, hogy interjút kérjek tőle. „Micsoda? Hogy egy súgótól?” – kérdi. Még inkább elképed, amikor kiderül, hogy fotókat szeretnénk majd készíteni róla munka közben. „Jaj, de hát mit fognak szólni a színházban? Egy súgót fotózni? Hát, fotózni csak a színészeket szokták.”- aggodalmaskodik. Elképedek ettől a félszegségtől. De aztán ahogy haladunk előre a beszélgetésben, választ kapok mindenre. Hogy milyen is a világ oldalnézetből…

– Ha jól tudom, súgókat nem képeznek sehol. Hogy lesz valakiből színházi súgó?

– Általában úgy, hogy már ott dolgozol a színházban, és egyszer csak valakiben felvetődik, hogy te talán jó lennél. Kívülről nem nagyon lehet bekerülni.

És akkor te?

– Én a Kecskeméti Katona József Színházban dolgoztam büfésként. És egyik nap valamelyik rendezőasszisztens megkérdezte, hogy nem akarnék-e súgni, mert szerinte alkalmas lennék rá.

Miért pont téged kérdezett meg?

– Mert azt hiszem, szerettek. A büfében jól el tudtam beszélgetni mindenkivel. És talán azt is érezték, hogy nekem az volt minden álmom, hogy színházban dolgozzak. Ezért lettem ott büfés. Teljesen mindegy, milyen funkcióban, csak színházban. A súgáshoz pedig alapkövetelmény, hogy nagyon, nagyon-nagyon szeresd a színházat, különben nem fogod bírni. Azt szoktam mondani, hogy egy hónap alatt eldől, hogy tudod-e ezt csinálni, vagy nem.

– Miért? Mi derül ki egy hónap alatt?

– Hogy van-e átérző képességed, van-e ritmusérzéked, de főként az, hogy van-e benned megfelelő alázat, mindenen át tudsz-e siklani, és tudod-e nagyon szeretni a színészeket. Mert egy súgónak a színész a fókusz. Ő a lényeg. És tudom, hogy azt tartják a színészekről, hogy hisztisek, elviselhetetlenek, önzők, öntörvényűek, hogy nyilván nem lehet őket szeretni. Pedig nagyon lehet. Ugyanolyanok, mint bármelyik civil ember. Csak sokkal érzékenyebbek. Persze egy színházban mindenki túlérzékeny, a teljes stáb.

Gondolom, emiatt hevesebbek és durvábbak is a konfliktusok.

– Talán. És a súgó ezekben soha nem vehet részt. Beleszólni és állást foglalni is tilos. Ha kitör a konfliktus, én szépen hallgatok, mert rám a szöveg tartozik. És ha a vita miatt a színész más idegállapotba kerül, akkor ki kell vezetnem őt, át kell segítenem, hogy visszataláljon a szerephez. De a véleményemet soha nem mondhatom. Se a próbán, se az előadáson, se a büfében. Mert az demoralizál és az egész csapat munkáját tönkreteheti. A véleményemet szépen hazaviszem. Volt olyan is, hogy direkt kért egy színész, mikor külön tanultam vele, hogy mondjam el mit gondolok, de azt válaszoltam, hogy figyelj, te egy érzékeny szakaszban vagy, és lehet, hogy ha mondok valamit, fogod magad és hazaszaladsz. Nem lehet ilyet csinálni. Nekem az a feladatom, hogy minden helyzetben azt hajtogassam: jó lesz, menni fog. Ez különösen a bemutató közeledtével lesz egyre fontosabb, mert minél közelebb a bemutató, annál rosszabb idegállapotban vannak a színészek.

– Ezekben a feszült helyzetekben te is kapsz egy-egy megjegyzést?

– Nem is keveset. De ezt is hazaviszem, maximum otthon kibőgöm magam. Alapszabály, hogy súgóként mindent el kell viselned. Olyanokat tudnak mondani, hogy egy perc alatt letarolnak vele. De arcizmom se rezdül. Volt egy Kossuth-díjas színészem, aki nagyon szeretett ugyan, de ha olyanja volt, mindent rámborított a színpadról. Aztán szó nélkül odajött a büfében és kezet csókolt. Ezek a dolgok elrendeződnek egy idő után. Tudomásul kell venni, hogy teljesen alárendelt vagy, egy kellék, egy nélkülözhetetlen kellék, és néha csak arra szolgálsz, hogy valakin kitöltsék a dühüket.

– Ilyenkor nem lehet finoman visszaszólni, hogy Péter, vigyázz, mert egy perc múlva az én segítségemre fogsz szorulni?

– Na, hát ilyen csak viccmagazinokban van. (Nagyot nevet.) Ez a szakma nem erre lett kitalálva. Nem, ilyet nem lehet. Ezért is női szakma szerintem a súgás. Nem bántva a férfiakat, de ide szuperérzékeny receptorok kellenek, minden érzést azonnal le kell venni, a helyére kell tenni, és segíteni kell. Azt kell, hogy érezze a színész, hogy én vagyok a védőhálója, hogy rám bármikor, bármilyen körülmények között számíthat. Ha esik, ha fúj, ha órákig ott kell vele maradni pluszban tanulni. Azt kell, hogy érezze, hogy én nem alázom meg. Meg tudnám. Simán, egy pillanat alatt. De nem teszem.

– De kapsz tőlük pozitív visszajelzést is? Ők megkapják a tapsukat előadás után. Te mit kapsz?

– Ha tudtam segíteni valami zűrös helyzetben, akkor nagyon hálásak. Sokszor már abban a pillanatban visszajeleznek, előadás közben, a néző nem is látja. Egy kacsintás, egy kézmozdulat, egy félmosoly, ami nekem szól, és azt jelzi, kösz, ez most jó volt! Van egyébként, hogy nem is kell segítenem, vagy a díszletek, a takarás miatt nem is tudok, de azt kéri a színész, hogy csak legyek a közelében, szeretné hallani a szuszogásomat, mert attól ő megnyugszik. Ezeket a speciális dolgokat egyébként a próbák során nagyon jól fel lehet mérni. Van, aki folyton csak azt hajtogatja, hogy ne segíts, ne segíts, mondtam már, hogy ne segíts, de közben vár minden segítséget. Volt olyan színészem, aki azt kérte, hogy csak akkor segítsek, ha lemegy kiskutyába és nyüszít, mert ő maga akar mindent kikínlódni magából. Van olyan, aki kertelés nélkül közli, hogy rosszul vagyok, ha meglátlak. Mert neki én civil vagyok a pályán amiatt, mert civil ruhában állok a takarásban. Sérteget, de ha baj van, hatszorosára nő a füle. És aztán vannak olyanok is, akik teljesen elutasítják a segítséget.

– Vajon miért?

– Ezen már én is sokat gondolkoztam. Szerintem ez gyerekkorból jöhet. Szerintem úgy érzik, hogy ez valami számonkérés. Egy vizsga, amin meg kell felelni. Pedig a súgás a legnagyobb szeretet melletti segítség, legkevésbé számon kérés. Nekem pedig az az igazi sikerélmény, amikor látom, hogy próbáról próbára egyre jobban tudják a szöveget, egyre kevesebbszer áll le a próba, egyre kevesebbszer kell beleszólnom. Akkor jól tanultunk. Sokszor ezerszer veszünk át egy mondatot, egy hosszabb monológot. Megpróbáljuk a színésszel közösen megérteni, miért van bizonyos helyeken a bicsaklás, a felejtés. Felfedeztetek velük valami logikát a mondatok között, megpróbálunk személyre szabva, az ő stílusához igazítva felépíteni egy szerkezetet.

– Ez azt jelenti, hogy neked egy bukott előadás is lehet siker? A közönség ugyan nem szereti az előadást, a színészek viszont rendesen megtanulták a szöveget, tehát a te munkád sikeres volt.

– Nem, dehogyis. Egy bukást én is ugyanolyan rosszul élek meg, mint a színészek, meg mint mindenki a stábban. Hiszen az egész csapat befektetett ideje és energiája megy kárba. Ez az egész csapat kudarca. Sőt, a csapatmunka annyira számít, hogy nekem például ettől van jobban szeretett és kevésbé szeretett előadásaim. Nem az számít, hogy kevesebbet kell súgni vagy hogy maga a szöveg jobb, érdekesebb. Rossz ezt így kimondani, de igazából nekem minden szöveg ugyanolyan. Alapanyag, amivel dolgozni kell. Nem, attól lesz egy előadás kedvenc, mert a próbafolyamat alatt szuperül tudott együttműködni a csapat. Jó volt a hangulat, inspiráló volt a légkör, olajozottan ment minden. Az meg már csak plusz „sikerbonbon” nekem, ha a színészek jól meg tudták tanulni a szöveget. Meg az is, ha egy-egy színésszel igazán jó viszonyt tudtam kialakítani.

– Mit jelent a jó viszony? Vannak színész barátaid?

– Persze. És olyanok is, akik már más színháznál dolgoznak, de felhívnak, hogy segítsek nekik szöveget tanulni. Egy ilyen közös tanulásnál nagyon meg tudnak nyílni emberileg, ami aztán visszahat a közös munkánkra. Egészen más olyan színésszel dolgozni, akivel közelebbi viszonyba kerültünk. Előfordul, hogy elindul a próba vagy az előadás, bennem pedig teljesen váratlanul elkezd kattogni egy szó vagy egy mondat, és húsz perc múlva a színész pont annál a szónál vagy mondatnál akad meg. Annyira egymásra tudunk hangolódni, hogy előre megérzem, hol és mivel fog bajba kerülni. Ezért kemény pillanat például egy súgó életében, ha elveszítünk egy kollégát és valaki beáll a helyére. Kecskemét után, és a jelenlegi Radnóti között én tíz évig az Új Színházban dolgoztam. Én súgtam a Szentivánéji álmot, amiben Bubik István is benne volt és a halála után nekem kellett a helyére beálló Gáspár Sándornak betanítani az egész előadást. Az lelkileg nagyon megterhelő volt. Ráadásul Gáspár Sándor kísértetiesen ugyanazokat a mondatokat és mozdulatokat rontotta el, mint előtte Bubik…

– Hogyhogy te tanítod be a mozgást is? A súgó nem csak a szövegre figyel?

– Dehogyis. A színpadi mozgásokat is ugyanúgy be kell írni a súgópéldányba. Ugyanis sokszor a mozgás függ a szövegtől, vagy a szöveg a mozgástól, van olyan, hogy a mozgás is egy mondat. Én oldalról nem csak a szöveget súgom, hanem viccesen, mint egy karmester, kalimpálok a kezemmel, hogy ki melyik irányba menjen, hova forduljon. Ebből a szempontból egy átok, hogy megszüntették a színházakban a klasszikus súgólyukat. Az nem véletlenül volt úgy kitalálva, a legtökéletesebb hely volt, a néző nem látott, nem hallott semmit, a színészek viszont mindent. Én Kecskeméten még dolgoztam a Bessenyeivel, hát neki még azt is mutatnom kellett, hogy most kihez fog beszélni, és milyen témakör következik. Ezt a klasszikus súgólyukból könnyedén meg lehetett tenni, ehhez képest ez a mostani oldalt állás nagyon vacak dolog. Ha nagyobb a takarás, még viszonylag közel tudsz somfordálni a színészhez, hogy halljon is, lásson is, de például itt a Radnóti. Ez olyan picike színház, hogy külön bűvészmutatvány, hogy találjál magadnak valami helyet, de mégse legyél útban, amikor kiviharzanak a színpadról.

– Azt mondtad a beszélgetés elején, hogy a színházban semmiről nem nyilvánítasz véleményt, mindent hazaviszel magaddal. Mi történik, amikor egy próba vagy előadás után fáradtan hazaérkezel? Egyszerre kiadsz magadból mindent?

– Nem, dehogyis. Mondjuk egy kis csúnya beszédet megengedek magamnak, amit itt a színházban soha. (Szégyenlősen felnevet.) De otthon is inkább én vagyok az, aki várja és meghallgatja mások véleményét. A gyerekeimet mindig arra biztatom, hogy mindent el kell mondani, hogy mindig nyilvánítsák ki a véleményüket, mert az fontos. Hallgatni vagy hazudni nem szabad.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s