Egy nap – mindenek felett

„Eljött egyszer egy menyasszony a műterembe, felpróbálta a ruhát, és ahogy belenézett a tükörbe, rádöbbent, hogy ez a kapcsolat nem működik. A ruha szembesítette valamivel, amit évek óta nem tudott megfogalmazni magának. Szembesítette a boldogtalanságával. És visszamondták az esküvőt és szétköltöztek. Ilyen az esküvő. Nagyon sok mindent kihoz. A jó dolgokat megerősíti, de a rosszakat is felnagyítja.”

Hófehér bemutatóteremben ülök, óriási tükrök, fehér fátylak, és több tucat fotóalbum között. Velem szemben pedig Jaksa Tímea, az ország egyik legismertebb esküvői fotósa, aki Brazíliától Indiáig, Görögországtól a Bahamákig fotóz esküvőket, de legtöbbet azért itthon dolgozik. Munkájában megalkuvást nem tűrően megszállott, mindene az esküvői fotózás. Nem is érti, amikor egyből azt kérdezem: hogy tudja túltenni magát azon, hogy az esküvői fotózás meglehetősen lenézett műfaj. Díjazott természet-és portréfotósokat ismerünk, sőt elismerjük őket, de az esküvői fotózás sokak szemében olyan, mint a zenében a mulatós.

– Nagyon régen járt esküvőn az, aki így gondolja-válaszolja Jaksa Tímea. –Az esküvői fotózás mára önálló szakmává nőtte ki magát, és kitermelte magának a legkiválóbb fotósokat, akik ráadásul nagyon összetartanak. Egy sikeres esküvőt jegyezni büszkeség, fotózni pedig hatalmas megtiszteltetés. Ennek két oka van: a tudatosság és a pénz. Régen azért házasodtak össze az emberek, mert ez volt az elvárás, ez volt a bejárt, megszokott útja egy kapcsolatnak. Ma azért házasodnak a párok, mert úgy gondolják, hogy ez nekik fontos. És emiatt a tudatosság miatt óriási nőtt az esküvők ázsiója. A másik a pénz. Manapság egyre komolyabb anyagi áldozat egy esküvő, ráadásul rengeteg pénz forog ebben a műfajban. Tehát csak a legjobbak, legprofibbak maradhatnak talpon, mert a párok a „beáldozott” pénzükért cserébe csak a minőségi szolgáltatást fogadják el.

– Hogyan kezdesz el dolgozni egy párral? Hogyan tudod megállapítani, hogy mire van egy párnak igénye, mi áll majd jól nekik?

– Egy kétórás beszélgetéssel kezdjük. Leülnek velem szemben a kanapéra, oda, ahol most te ülsz, és csak beszélgetünk. És két óra alatt mindent elárulnak magukról. Például úgy kezdődik, hogy amikor leülnek, figyelem, hogy egymáshoz érnek –e. Illetve a beszélgetés alatt mennyi a testi kontaktus. Ha sok, tudom, hogy majd a képeken is közel engedhetem őket egymáshoz. Ha nem, akkor nekik másfajta beállításokra, másfajta hangulatra lesz szükségük. Vannak párok, akik előreszaladnak, rohannak, játszanak, fantáziálnak, és vannak, akik addig meg sem szólalnak, amíg én nem adok ötleteket. Azt is fontos felmérnem, hogy ki a fajsúlyos a kapcsolatban, kivel kell inkább kommunikálnom, kinek megyünk a vágyai után. Ez nem mindig a menyasszony ám. Ülnek itt nagyon tudatos vőlegények is. Nekem azt kell figyelnem, hogy ők mitől érzik komfortosnak a helyzetet, mitől oldódnak fel. És azt, hogy milyen történeteket kezdenek el mesélni. Hogy például a múltjukba kell visszamenni a fotózáson, vagy a jelenük az izgalmasabb nekik. Milyen helyszíneken, hangulatban, stílusban érzik jól magukat. Sose felejtem el, amikor egy szőlőben fotóztunk, ahol négy generáció ölelt körbe minket.  A dédi építette a tanyát, a nagypapa a csettegőt, az apa ültette a töveket, a fiú pedig minden nyarát ott töltötte abban a szőlőben. Varázslatos volt. Az a fotózás nem is csak a párról szólt, hanem az egész családról. Arról, hogy honnan is jöttek, hol vannak a gyökerek.

– Te mennyire látsz bele egyébként családi történetekbe? Fotósként mennyire leszel részese a háttérben zajló pillanatoknak, helyzeteknek?

– Nagyon. Tényleg nagyon. És itt nem csak hisztis anyósokról, meg eltájolt testvérekről van szó, akik azt hiszik, ez az ő esküvőjük. Hanem pillantásokból, gesztusokból, egy-egy szóból azt is elcsípem, sőt el kell csípnem, hogy kinek a közelében érzi jól magát a pár, és kiében nem. Mert ez átjön a képeken. És én meg szoktam kérni az érezhetően nem kedvelt családtagot, hogy ne akarjon rajta lenni minden csoportképen, van akit pedig arra kérek meg, hogy jöjjön előrébb, legyen közelebb a párhoz. Mert más lesz a kép. Ugyanígy meg kell éreznem, hogy mit kezdjek egy hiányzó szülővel. Aki valamiért nem ünnepel, vagy már nem ünnepelhet a családdal. Ez nehéz helyzet, nagyon le kell reagálni. Ki pótolja, hogyan pótolja őt a képeken, vagy én hogyan tudom pótolni a hiányt a kamerával. Vagy ha az egyik örömszülővel konfliktus van, és el is megy a szülő a szertartás után, figyelnem kell, hogy mégis legyen róla legalább egy olyan kép, amitől a pár jól érzi magát, és nem az jut eszébe, hogy az illető nem volt hajlandó részt venni a lagzin. Egyébként azt látom, hogy a szülői vonal mindig nagyon nyomasztja, nagyon megérinti a párokat. A válások, a konfliktusok. Fura, hogy akik egyébként a legbüszkébbek lehetnének, akik felé a gyerekek le akarnák róni a hálájukat, azok okozzák sokszor a legnagyobb gondot egy esküvőben. Persze vannak pozitív példák is. Egyszer a szülőköszöntés fényképezése közben zavarodtam meg teljesen. A pár már átadta a szülőknek a csokrokat, de hirtelen elindultak másokhoz újabb csokrokkal. És ott derült ki, hogy már mindkét szülő mindkét tagja elvált, vannak új feleségek, és férjek, de mindenki jóban van mindenkivel, mindenki boldog. Kiderült, hogy itt ma négy örömanya, és négy örömapa van.

– Neked nyilván a pár kívánságait, vágyait kell elsősorban figyelembe venned. De tekintettel tudsz lenni arra, hogy például a szülők mit szeretnének? Vagy tekintettel kell egyáltalán erre lenni? Mert gondolom, sokszor mást álmodnak a szülők és mást a gyerekeik.

– Hát persze. Most készülünk pont egy esküvőre, ahol megy a közelharc. A pár is szervezi az esküvőt a saját ízlése szerint, és a szülők is, és nem tudni mi lesz a vége. A pár szeretne elrugaszkodni a megszokott dolgoktól, a szülők meg rángatják vissza őket. És mivel az én gyerekeim is kamaszok már, egyre inkább a szülő oldaláról is tudom nézni ezt a helyzetet. És tényleg őrült nehéz lehet azt mondani, hogy édes kisfiam/kislányom bárhogy csinálod, az végül is jó nekem. Még ekkora esküvői tapasztalattal is csak reménykedni tudok, hogy képes leszek a menyemmel vagy a vejemmel szemben helyesen viselkedni és azt mondani: legyen úgy ahogy nektek jó. Kíváncsi vagyok magamra…

Gondolom, azért a fotók tekintetében nincs nagy generációs különbség. Mindenki örül nekik, és szívesen nézi vissza őket.

Nehogy azt hidd! Ez nagyon érdekes. Óriási generációs különbség van abban, hogy mit tekintünk jó képnek. Ha hiányzik a képről a menyasszony feje, vagy a menyasszony szeme éles, de a vőlegény már elmosódik, az a párnak általában izgalmas fotó, az anyuka viszont sír, hogy nem látja rendesen a kisfiát. Ha készítünk nagylátószöggel egy képet, aminek a pár csak tíz százaléka, de a táj csodálatos, és az egészben izgalom van, meg dinamika, az a szülők, nagyszülők számára teljesen értéktelen. Ezért mindig megcsináljuk a „szülők képét” is. Mindenki szemben, minden éles, mindenki mosolyog. Mert tudom, hogy a szülőket, nagyszülőket ez teszi majd boldoggá. A párok mindig kedvesen, elnézően mosolyognak, amikor azt mondom, hogy: jó, akkor, ezt most anyuka, meg nagyika kedvéért. Mesélte egy pár, hogy alig hitték el, hogy mindkét szülő azt a képet választotta ki magának, amire amikor csináltuk, azt mondtam: na, ez lesz a szülők képe! Bazilika előtt, rám néznek, mosolyognak, fej összeér, van egy klasszikus háromszög kompozíció, amit ilyenkor megalkotunk, kezek összekulcsolva, fogják együtt a csokrot. És mind a két szülőpár ezt választotta… Nekik ez a kép.

– Hát, a különböző generációkról tanulsz bőven. Kaptál valamit ettől a munkától a férfi-női kapcsolatot illetően is? Vagy magadról, mint nőről, tanultál valamit?

– Igen. Volt egy nagyon határozott felismerésem. Az, hogy mi nők olyan sokszor kimondjuk, hogy a férfiak nem jól szeretnek bennünket. Sokáig azt hittem, hogy pedig mi olyan egyszerűek vagyunk, hogy bennünket, nőket annyira könnyű szeretni. És rá kellett jönnöm, hogy nem. Hogy nekünk is irreális elvárásaink vannak, és sokszor pont a mellettünk lévő férfi dicséreteit, pozitív visszacsatolásait nem halljuk meg, vagy pont az nem megy mélyre. Mert vagy már túl sokat hallottuk, vagy azt gondoljuk, hogy úgyis elfogult. És szegény hiába próbálkozik. Egyébként erre egy tavalyi esküvőn döbbentem rá. Csudaszép pár volt, de a készülődés végére a menyasszony totál befeszült, állt a tükör előtt, és ki volt borulva: hogy ő nem szép, hogy szörnyű a haja, hogy nem jó a ruhája, és hogy elege van. És nem felejtem el: állt velem szemben a vőlegény, és azt suttogta, hogy: Segíts! Mert látszott, hogy ő hiába mondja a kedvesének, hogy szép vagy, hogy tökéletes vagy, a lány nem hallotta meg. És ez a mindennapokban is olyan sokszor van így.

– Ha már arról beszélgetünk, hogy hogyan viselkedünk különböző helyzetekben. Van az esküvői viselkedést illetően valami számodra érezhető nemzeti karakterisztika? Négy földrész sok országában fotóztál már esküvőket. Látsz valami magyar jellegzetességet?

– Talán más földrészek országaival nem lenne igazságos összehasonlítani Magyarországot. De ha csak Európánál maradunk, akkor van valami, ami szembetűnő. Az, hogy nem éljük meg az érzelmeinket, hogy dugdossuk őket. Nyeljük a könnyeinket, nem merjük átölelni egymást, az örömapa zavarában kezet fog a lányával, szóval, nem adjuk át magunkat a pillanatnak. A görögöknél például ha valaki sírni akar, vagy át akarja ölelni a másikat, akkor sír, és ölelkezik. Tök mindegy, hogy mit mond a pap, vagy hogy vár a násznép. Sokkal több érintést, sokkal több ölelést láttam külföldi esküvőkön, fizikailag érzelemgazdagabb pillanatokat. És ez nem belső történésekre vonatkozik, félre ne értse senki! Abban biztos, hogy nincs különbség. Belül nyilván mindenki ugyanazt éli át. De hogy ezt mennyire merjük kimutatni, mennyire merjük megélni, abban óriási különbség van.

– Volt olyan esküvő, amit nem vállaltál?

– Volt. Nem is olyan régen. Eljött hozzám a pár, és nagyon-nagyon hidegek voltak. Bármit kérdeztem tőlük, nagyon rossz válaszokat kaptam. Amikor megkérdeztem, milyen esküvői fotókról álmodnak, a fiú azt mondta: színesről, amin minden rajta van… Nem értek egymáshoz, nem tudtam meg semmit a kapcsolatukról. Az egész beszélgetésünk rém üzletszerű volt. És én azt éreztem, hogy nekik egy szolgáltatóra van szükségük. Aki nem akar közel kerülni hozzájuk, aki nem akarja megismerni őket. És ez teljesen normális. Nem mindenki szeret közel engedni magához egy fotóst, nem mindenki éli meg úgy az esküvőjét, hogy teljesen kinyit. Nekem viszont erre van szükségem, én így dolgozom. És amikor a lány felhívott, megmondtam, hogy nem vállalom őket. Ő nagyon meg volt bántva, és persze én is borzasztóan éreztem magam. Mert elkezdtem gondolkozni, azon, hogy szabad –e valójában ilyet csinálnom. Tulajdonképpen én is egy szolgáltató vagyok. Van-e jogom azt mondani valakinek, aki megbízik bennem, aki élete egyik legfontosabb napját bízná rám, hogy nem, köszönöm, én nem kérek belőled.

– És mi lett a vége a történetnek?

– Végül az esküvős csapatból, akikkel dolgozom, a dekoratőr kollégám és barátnőm meggyőzött, hogy bár zárkózott a lány, de vállaljam el, mert benne lesz ebben az esküvőben minden, amiért én szívesen csinálom. És újra beszéltünk a lánnyal, és azt mondtam neki : ha ő tiszta lappal tud indítani, akkor én is ezt teszem. És végül fantasztikus esküvő lett, csupa nagybetűvel. Minden előjött a párból, ami itt a beszélgetésen hiányzott belőlük. Oldottak voltak, játékosak, viccesek, ugyanakkor gyönyörű, mély pillanatokat éltek át, és velük együtt mi is. Nekem óriási tanulság volt ez az egész. Rá kellett jönnöm, hogy igenis tévedhetek, hogy ekkora tapasztalattal is cserbenhagyhatnak a megérzéseim, és hogy van egy mindig működő aranyszabály: az esküvő mindig más, az esküvő olyat tud hozni, ami a mindennapokban elképzelhetetlen.

– Látszólag mindent értesz, látsz egy esküvőben, a kezed a kamerán ösztönösen mozdul. Mi izgat még téged 10 év, és több mint 200 esküvő után?

– Az a kifogyhatatlan mennyiségű emberi történet, amit az esküvőkkel kapok. Ami mind valahogy benne marad az életemben. Az, hogy megérkezek egy esküvőre, és a menyasszony, akivel előtte egyszer találkoztam életemben, könnyes szemmel megfogja a kezem,  és azt mondja:”Úgy vártalak.”. Az, hogy ülök a szobában egy nagyon vallásos menyasszonnyal, aki  a vendégvárás alatt még imádkozik.  És az imádság közben belép a nagymama, és megkérdezi a lánytól, hogy: ki ez a nő? És a lány azt mondja: „A fotós. A barátom.” Úgy, hogy egy hónappal azelőtt még nem is ismertük egymást. És azóta is benne van az életemben. Már külföldön él, de rendszeresen rám ír. És ez csak egy. Van egy lány a Bahamákon, akihez most készülök kiutazni, és végigcsinálni vele a válása utáni nehéz időszakot. Neki is csak az esküvői fotósa voltam.

Reklámok